A HírPress oldalon megtalálja a hét népszerű történéseit, a mai friss híreket, belföld, gazdaság, sport, külföld, bulvár, és tudomány témakörökben.

Szomorú búcsú Eraszt Fandorintól

12

Még a 2000-es évek közepén történt, hogy ott álltam Moszkva legősibb, a Kreml falaitól keletre elterülő történelmi magja, a Kitajgorod egyik csendes utcácskájában, s felcsöngettem a Fandorin-sorozattal világhírre szert tevő orosz íróhoz. Élni tudni kell, gondoltam magamban, ahogy körbehordoztam a tekintetemet az akkor még a rekonstrukció kezdetén lévő környéken. A templomok, a lebontott városfal maradványa, az épületek a régi Moszkvára emlékeztettek. A XIX. század közepén ugyanis még ez volt „a város”, amely a sikátorok, átjárók labirintusával egy keleti karavánszerájra emlékeztetett. Akár maga Fandorin is előléphetett volna az egyik kapualjból. Miközben mindez végigfutott az agyamon, ijedten pillantottam az órámra. Majd húsz percet késtem.

Mentségemre szolgált, hogy ez a nap még moszkvai léptékkel mérve is erősen terhelt volt. Délelőtt alig pár perccel a robbanás után futottam bele egy öngyilkos merényletbe. Két csecsen nő „vitt magával” Allahhoz öt békés polgárt. Szakadt a hó, a központban mindenütt elterelték a forgalmat. Beállt a város, s ez volt aznap már a harmadik interjúm. A lépcsőházba lépve portás irányított az emeletre, ahol átfázva, a moszkvai élet fordulataitól megtörve, ám az Akunyin regényeiből is ismert XIX. századi Moszkva hangulatát beszippantva álltam az elegáns polgári lakás előtt. Az író kifogástalan házi öltözetben nyitott ajtót, s a városban uralkodó felfordulással mit sem törődve, angolos távolságtartással közölte, hogy az interjúra szánt idő éppen most telt le.

Borisz Akunyin

Wikipédia

Igazi úriemberként azonban mégiscsak leültetett, teával kínált. Valamiféle furcsa, számomra idegen világba csöppentem, amelyben a hol a Borisz Akunyin, hol az Anatolij Brusznyikin, hol pedig az Anna Boriszovna írói álnév mögül egyszer csak előlép az udvarias, ám rideg vagy legalábbis rigolyás kiszámítottsággal élő, kopaszodó, szemüveges, a negyvenes évei közepén járó férfi, Grigorij Cshartisvili. Ennyit a nagy találkozás varázsáról. Szabódok, hogy felborítottam a napirendjét, de elgyötört ábrázatomra nézve kissé megenyhül, s csak annyit mond, amúgy is a tea ideje van. Ilyenkor már nem szokott írni.

– Reggel, tiszta fejjel jönnek a jó gondolatok, így a reggeli után írok. Aztán ha elfáradok, délután már azt csinálom, amihez kedvem van. Hála istennek azzal foglalkozhatok, ami érdekel. Amikor a japán irodalom fordítása érdekelt, akkor azt csináltam, amikor az esszéírás, azt, most pedig a detektívregényekben találom meg az örömöt – avat be visszafogottan mindennapjaiba.

Az első kérdést közben szép csendben kihúzom a listámról magamban, hiszen ezzel az antréval az Akunyin álnévről szavak nélkül is elmondott már mindent. Az „akunyin” japán szó, amelynek jelentését az éppen akkor megjelent regényében, A gyámántszekérben gonoszként, de nem kisstílű, hanem erős emberként adja meg külföldi vendégének Aszagava. Olyan embernek, akinek saját szabályai vannak, melyeket maga fogalmaz meg. Nem azonosak a törvény előírásaival, de a saját szabályai betartásáért az életét sem sajnálja, ezért nemcsak gyűlöletet, hanem tiszteletet is kelt. Miközben időt nyerve lassan kortyolok a teából, megértem, hogy a gyerekként Moszkvába kerülő Cshartisvili keleties gondolkodása nem is grúz származásából ered, hanem japanológusként azonosult az így megismert világgal. Aszagava helyett Cshartisvili is mondhatná, hogy „japán vagyok, akinek a lelke mélyebben rejtőzik, mint a fehéreké, ezért aztán nem olyan könnyű kirázni”. Bizony, hogy nem!

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Ez az emailcím nem érvényes

De hagyjuk az interjú kínjait, hiszen néha azért még „egy japán” is megnyílik. Főleg akkor, ha az irodalom világában él. Cshartisvili sokáig szerkesztőként és műfordítóként dolgozott, esszéket, cikkeket írogatott, amikor a kilencvenes évek közepén, már negyven felé járva úgy döntött, hogy világhírű lesz, s váltott. Téma lett volna bőven a Szovjetunió összeomlása utáni világban, a kilencvenes évek Oroszországában is.

Japán gúnyrajz az orosz–japán háború idejéből. Fandorin itt is „körülnézett”

– Oroszország nem Svájc! Olyan drámai, sokkoló átalakuláson ment át az ország és az emberek is, hogy az bőven ad témát az íróknak. Sokak élete, státusa gyökeresen megváltozott – mondja, ám ő Fandorinnal mégis visszanyúlt a XIX. század végéhez. Közéleti szereplését figyelve ez akár meglepő is lehetne. Ám már 13 éve is gyorsan igyekezett tisztázni, hogy eszében sem volt idealizálni a cári korszakot. – Ha ez úgy tűnne, azért van, mert mindegyik regény a krimi más-más válfajában íródik, így az Azazel romantikus detektívként kissé kiszínezi a történetet. Az államtanácsos ugyanakkor politikai krimiként sokkal szikárabb képet fest a korról – fejtegeti. Aztán szóba hozza Sztanyiszlav Govoruhin Oroszország, amelyet elvesztettünk című ismert dokumentumfilmjét, amely szerinte tényleg idealizálja azt a kort.

– Én nem idealizálom a cári Oroszországot, a monarchiát még kevésbé. Bírálnak is ezért a monarchisták. De kérdezem én, ha ez a rendszer olyan csodálatos volt, miért omlott össze?! Persze a cárt idealizálók szerint a bolsevikok bűne ez is, de a dolog nem ilyen egyszerű. Úgy gondolom, hogy forradalom csak ott robban ki, ahol ennek megvannak az előfeltételei – reflektált pikírten nemcsak Govoruhinra, hanem a már akkor éledő orosz konzervativizmusra is.

Sikerének titka az orosz klasszikus irodalmi hagyományok könnyed stílusú vegyítése a detektívregények feszültségével. Mindezt élvezetes és információkban bővelkedő korrajzzal a XIX. század végének világába helyezi, megfűszerezi egy kis keleti filozófiával, irodalmi, néha aktuálpolitikai áthallásokkal, s máris kész a jó minőségű történelmi krimi. Nem akar komolykodni, csak szórakoztatni. Legfőbb erénye az intellektuális játékosság. Ugyanúgy merít Tolsztojból, mint Arthur Conan Doyle Sherlockjából, Agatha Christie Poirot-jából vagy Marcel Allain és Pierre Souvestre Fantomasának újságírójából, Jerome Fandorból, de James Bondból is, s legalább annyira érzi, mi kell az olvasónak, mint J. K. Rowling. Lehet őt hasonlítgatni, valójában azonban műfajt teremtve Fandorinnal külön világot alakított ki. A Fandorin-sorozatot
Cshartisvili szórakoztató posztmodern irodalomként határozza meg. Úgy véli, az orosz irodalom ma a reneszánszát éli. Tele van energiával, érdekes, új stílusokat, műfajokat próbál ki. S ha valami érdekes, az felkelti a figyelmet.

– Az orosz posztmodern megelőzte a nyugatit – állítja Cshartisvili, de bizonyára így van ezzel Akunyin is. A beszélgetés során a műveiben található sok irodalmi utalás kapcsán szóba jönnek a klasszikusok is. – Hogy ki a kedvencem? Nem tudnék egyet megnevezni. De vegyük az orosz prózát, amelyben az egyik stílusirányzatot Dosztojevszkij, míg a másikat Tolsztoj képviseli. Hozzám egyértelműen a hangsúlyt nem az érzelmekre helyező Tolsztoj vagy az ugyanezt az utat járó Csehov és Bulgakov áll közelebb – vallja annak ellenére, hogy regényeiben rengeteg a dosztojevszkiji utalás.

Ezekkel azonban láthatóan játszik. Nem önfeledten, hanem nagyon is átgondoltan. Patikamérlegen adagolva. Mert Cshartisvili (Akunyin) mindent kiszámol, megtervez. Állítása szerint így volt a Fandorin-sorozattal is. Így tudatosan próbálja ki magát a bűnügyi regények számtalan válfajában. Az Azazel saját osztályozása szerint konspirációs, a Török csel kém-, Az államtanácsos politikai, a Nem búcsúzom pedig klasszikus történelmi detektívregényként határozható meg, s még sorolhatnánk. Eközben párhuzamosan futnak más, egymást időnként át-átfedő projektek is, így például A Magiszter Kalandjai sorozat, amelyben Fandorin unokája, az angol történész Nicholas Fandorin a kilencvenes évek Moszkvájába visszatérve csetlik-botlik.

– Ez számomra üzleti projekt is, amelynek célja, hogy megteremtsem az író létezésének egyfajta új modelljét. Nem egyszerűen csak könyvet akartam írni. A szerző az én elképzeléseim szerint nem tárgy, nem exportcikk, amelyet a kiadó és az ügynökök értékesítenek, hanem a csapat központi figurája, az eseményeket irányító karmester – osztja meg a gondolatait.

Ekkor láttam először fényt a szemében. Csalódással vegyes döbbenetem csak akkor kezdett oldódni, amikor ugyanilyen lelkesedéssel kezd el beszélni az írásról is.

– Szememben az ideális író az, aki könnyedén képes írni a komoly dolgokról – fogalmazza meg credóját. Rá nem igazán jellemző szerénységgel Ljudmila Ulickaját említi, aki szerinte egyre érettebb, ugyanakkor könnyed, olvastatja magát.

Eraszt Fandorin kalandjait 1876-tól 1922-ig követi Borisz Akunyin. A mániákusan nyomozó államtanácsos a XIX. század arisztokrataideálja. Nemcsak nemes, művelt, elkötelezett, megvesztegethetetlen, elvhű, de igazi charmeur is, akiért bolondulnak a nők. Van benne valami Dosztojevszkij és Tolsztoj alakjaiból, ami keveredik a már említett detektívelőképek kristálytiszta logikájú hőseinek figuráival. Különleges érzéke van a szerencsejátékokhoz, és a keleti harcművészetek mestere.

– Fandorin nem az ideális oroszt testesíti meg, hanem azt, ami hiányzik az orosz emberből. Tartása van, fegyelmezett, türelmes, és rettentően vágyik a rendre. Tudja, általában azt szeretjük, ami hiányzik, amire vágyunk – magyarázza Akunyin, s kezdem nem érteni, miért olyan oroszok mégis a regényei. Mint megjegyzi, az orosz ember kapcsán sokat emlegetik a túlélés képességét, amit ő egyáltalán nem tart dicséretnek. Az ugyanis szerinte az alacsonyabb rendű élőlények sajátja. A csótány például jóval szívósabb az embernél. – Minél bonyolultabb az ember, annál gyengébb ez a képessége. Jó példa erre az orosz értelmiség – enged bepillantást a társadalomról vallott, azóta még markánsabbá vált elképzeléseibe.

Fandorin ott van a XIX. század utolsó harmadának és a XX. század első negyedének minden jelentősebb eseményénél, ám míg kalandjai az első könyvekben lebilincselik az olvasót, később már inkább a lendület viszi az írót és a fogyasztót is. Nem véletlen, hogy Cshartisvili (Akunyin) már a 2000-es évek közepén őszintén arról beszélt, hogy elfáradt, s a kalandozásoknak lassan végük.

– A tizedik kötet után kissé belefáradtam Fandorinba. Ez volt az utolsó, de legalábbis szünetet kell tartanom. Ki kell pihennem ezt az egészet. Pedig élveztem az évekig elhúzódó, rengeteg lehetőséget nyújtó és kimondottan érdekes intellektuális játékot – mondta már 2005-ben, A gyémántszekér után. Azonban gyorsan hozzátette, hogy ez számára üzleti projekt is, ami megmagyarázza, hogy egyre nagyobb időközökkel, de miért született még további hat kötet.

Fandorin a regényekben eltelt 46 év alatt nagy utat jár be, ami jelentős mértékben magyarázható megalkotójának egyre nagyobb kiábrándultságával.

– A Szovjetunió felbomlása utáni Oroszország jobb, mint az 1917 előtti volt. Sőt azt mondanám, hogy ez az orosz történelem talán legszebb időszaka. Mégpedig azért, mert megnőtt az emberek önbecsülése. S ez nagy dolog! Nem mástól, nem az államtól várják a jólétet, hanem mindenekelőtt önmagukra számítanak. Saját véleményük van, s ezt ki is fejezik. Forradalmi változás ez az orosz társadalom fejlődésében. Éppen ezért nem vagyok pesszimista, pedig a jelenleg alakuló rendszer egyáltalán nem tetszik – fejtegette még 2005-ben is a Magyar Nemzetnek, hogy aztán nem sokkal később már a szibériai büntetőtelepen lévő Mihail Hodorkovszkijjal levelezzen, majd a Bolotnaján tüntessen.

Figyelemre méltó, hogy 1998-ban, megalkotásakor Akunyin tudatosan az állami gépezet szolgálatába állította Fandorint, mai terminussal élve „szilovik” volt. Bár időről időre érzékeltette, hogy a különleges ügyosztály nyomozója kilóg a rendszerből, az író az ő alakján keresztül is hitt még egy ideig a kilencvenes években divatossá vált elgondolásban, a progresszív liberális, valamint a hangsúlyt konzervatívan a megőrzésre helyező eszmék kibékíthetőségében. Cshartisvili a 2000-es évek közepétől aztán egyre sötétebben látja a jövőt, ami Fandorin sorsának alakulásában is megmutatkozik. Az utolsó könyvben – immár négy éve külföldön élve – emigrációba küldi Fandorint is, s innen lényegében már csak a projekt lezárását szolgálja, hogy előtte meghal.

Megüzeni azonban még vele, hogy „Moszkvában már nem lehet élni”. E keserű szavak nemcsak a bolsevik hatalomátvételnek, hanem a mának is szólnak. Az egyre politikusabbá váló Cshartisvili Fandorinnal elbúcsúztatja a kilencvenes években az ideális orosz fejlődésről szőtt álmait is. A liberális projekt kisiklott, Oroszország pedig e kitérő után visszazökkent évszázados történelmi útjára.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.03.17.

You might also like

Comments are closed.